Korányi Frigyes (1828. december 20. – 1913. május 19.)
100 évvel ezelőtt ezen a napon (május 19.) hunyt el Korányi Frigyes orvos, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja.
A KMTE orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni. Az akkor még sebészi pályára készülő medikust Balassa János és asszisztense, Markusovszky Lajos karolta fel. A hazai orvoslás fejlődését meghatározó kapcsolatuk egy életen át megmaradt.
1848. március 15-én az egyetemi hallgatóság pozsonyi küldöttségébe választották. A szabadságharcban honvédorvosként vett részt. Részt vett a szőregi és a temesvári csatákban. 1851-ben avatták orvosdoktorrá. 1851-ben két évre Bécsbe küldték műtősnövendéknek. 1852 áprilisában a forradalom alatt tanúsított magatartása miatt kitiltották Pestről, és szülőfalujában kapott orvosi állást. Nagykállóban kis járványkórházat hozott létre, amely a Szabolcs vármegyei kórház alapja lett.
1861-ben Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki. Barátja, Balassa János és bécsi orvostanárai közbenjárására rehabilitálták. Idegkórtanból magántanári képesítést szerezve 1864-ben a pesti tifuszkórházba került, 1865-ben a Rókus kórház idegosztályának vezetője lett. 1866-ban az egyetem belgyógyászati tanszékének vezetőjévé választották, ezzel megkezdődött a hazai korszerű belgyógyászati ellátás és oktatás, a „belgyógyászati iskola” fejlődése. A kiegyezést követő kedvező viszonyok között a nemzeti liberalizmus orvos reformerei az ő vezetésével megteremtették a magyar nyelvű oktatást, az egyetem autonómiáját, 1872-ben egységesítették az orvosképzést, megszületett az egyetemi szabályrendelet, az egyetemes orvosdoktori szigorlati rend. Munkájának eredményeképpen jött létre 1880-ban az Üllői úton a sebészeti, illetve a belklinika. Itt használtak először röntgent, fizikai-kémiai labor és bakteriológia működött, a vesefunkciók, a vérkeringés élet- és kórtanával foglalkozó kutatások folytak. 1886. szeptember 1-jén megválasztották a BKMTE orvosi karának rektorává.
1880-ban a királyi Igazságügyi Orvosi Tanács másodelnökévé, 1892-ben elnökévé nevezték ki. 1884-ben az MTA levelező tagjává választották. 1892 és 1900 között az OKT elnöke volt. Az 1894. szeptember 1. és 9. között Budapesten megtartott VIII. Nemzetközi Közegészségügyi és Demográfiai Kongresszus tiszteletbeli elnöki és a hygienai szakosztály elnöki posztját is betöltötte. Tagja volt az 1902-ben megalakult Országos Rák Bizottságnak is, amely egyik fő feladatának az országos teljes körű rákstatisztikai felvételt tekintette.
Munkássága elismeréseként 1884-ben tolcsvai előnévvel (Adolf nevű_ öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott. 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Első tudományos dolgozata 1857-ben jelent meg az akkor megindult orvosi hetilapban, amelyben leírta, hogy a Tisza kiöntései által elposványosított vidék lakosságának kétharmada szenved váltóláz okozta lépmegnagyobbodásban. Tapasztalatait tanulmányokban adta közre az Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva. Az elsők között vizsgálta a gyermekhalandóság okait. Anyákat kérdezett meg, hány gyermekük született, és közülük hány maradt életben. Az ily módon néhány év alatt összegyűlt anyagból elkészítette az első statisztikai tájékoztatást a gyermekhalandóságról. A tanulmányt Eszmék a haza egészségügyeinek szervezése körül címmel adta közre 1860-ban. Az 1861-ben közölt Levél Nagykállóból című írásában számadatokkal bizonyította, hogy rendszeres gyógykezeléssel milyen mértékben lehetne csökkenteni egy-egy járvány alkalmával a maláriás rohamok számát és emelni a munkateljesítményt.
Az 1876-ban Budapesten megrendezett Nemzetközi Statisztikai Kongresszusra az előkészítő bizottság kérésének eleget téve dolgozatot készített a koleramegbetegedések és a nemzetközi halálozások statisztikájáról, és a tanácskozásokon is részt vett.
Foglalkozott a bába- és az orvosellátás ügyével is. Harcolt a közegészségügy törvényi rendezéséért. Többek között az ő nevéhez fűződik az 1876. évi XIV. törvény, amely a közegészségügy felügyeletét állami feladattá tette. A tbc elleni küzdelem első nagy úttörője volt. 1894-ben a Budapesti Nemzetközi Közegészségügyi Kongresszuson előadást tartott a tüdővész elleni védekezésről. Az ő tervezete alapján jött létre 1905-ben az Erzsébet Királynő Szanatórium Budakeszin. Az első magyar orvos volt, akinek tudományos munkásságára a külföld is felfigyelt, meghatározó kézikönyvek (lépfenéről, tüdőbetegségekről szóló) fejezeteit írta meg. Szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba.
Báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter és Korányi Sándor orvosprofesszor apja. Nevét több közintézmény is viseli, mint például a Korányi Frigyes Gimnázium Nagykállóban, a SOTE Korányi Frigyes Szakkollégiuma, illetve az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet. Az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete az ő emlékezetére 1955-ben megalapította a Korányi Frigyes-emlékérmet, amelyet évenként osztanak ki a tbc elleni küzdelem terén kimagasló eredményt elért orvosoknak.
Születésének századik évfordulója alkalmából, 1928-ban leplezték le a Ligeti Miklós készítette márványszobrát a budakeszi szanatórium parkjában. A SOTE belső klinikai tömbjének udvarán álló szobrát Domonkos Béla készítette 2005-ben. A nógrádgárdonyi Majláth-kastély parkjában álló, márványból készült mellszobra Radó Károly munkája.
1848. március 15-én az egyetemi hallgatóság pozsonyi küldöttségébe választották. A szabadságharcban honvédorvosként vett részt. Részt vett a szőregi és a temesvári csatákban. 1851-ben avatták orvosdoktorrá. 1851-ben két évre Bécsbe küldték műtősnövendéknek. 1852 áprilisában a forradalom alatt tanúsított magatartása miatt kitiltották Pestről, és szülőfalujában kapott orvosi állást. Nagykállóban kis járványkórházat hozott létre, amely a Szabolcs vármegyei kórház alapja lett.
1861-ben Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki. Barátja, Balassa János és bécsi orvostanárai közbenjárására rehabilitálták. Idegkórtanból magántanári képesítést szerezve 1864-ben a pesti tifuszkórházba került, 1865-ben a Rókus kórház idegosztályának vezetője lett. 1866-ban az egyetem belgyógyászati tanszékének vezetőjévé választották, ezzel megkezdődött a hazai korszerű belgyógyászati ellátás és oktatás, a „belgyógyászati iskola” fejlődése. A kiegyezést követő kedvező viszonyok között a nemzeti liberalizmus orvos reformerei az ő vezetésével megteremtették a magyar nyelvű oktatást, az egyetem autonómiáját, 1872-ben egységesítették az orvosképzést, megszületett az egyetemi szabályrendelet, az egyetemes orvosdoktori szigorlati rend. Munkájának eredményeképpen jött létre 1880-ban az Üllői úton a sebészeti, illetve a belklinika. Itt használtak először röntgent, fizikai-kémiai labor és bakteriológia működött, a vesefunkciók, a vérkeringés élet- és kórtanával foglalkozó kutatások folytak. 1886. szeptember 1-jén megválasztották a BKMTE orvosi karának rektorává.
1880-ban a királyi Igazságügyi Orvosi Tanács másodelnökévé, 1892-ben elnökévé nevezték ki. 1884-ben az MTA levelező tagjává választották. 1892 és 1900 között az OKT elnöke volt. Az 1894. szeptember 1. és 9. között Budapesten megtartott VIII. Nemzetközi Közegészségügyi és Demográfiai Kongresszus tiszteletbeli elnöki és a hygienai szakosztály elnöki posztját is betöltötte. Tagja volt az 1902-ben megalakult Országos Rák Bizottságnak is, amely egyik fő feladatának az országos teljes körű rákstatisztikai felvételt tekintette.
Munkássága elismeréseként 1884-ben tolcsvai előnévvel (Adolf nevű_ öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott. 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Első tudományos dolgozata 1857-ben jelent meg az akkor megindult orvosi hetilapban, amelyben leírta, hogy a Tisza kiöntései által elposványosított vidék lakosságának kétharmada szenved váltóláz okozta lépmegnagyobbodásban. Tapasztalatait tanulmányokban adta közre az Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva. Az elsők között vizsgálta a gyermekhalandóság okait. Anyákat kérdezett meg, hány gyermekük született, és közülük hány maradt életben. Az ily módon néhány év alatt összegyűlt anyagból elkészítette az első statisztikai tájékoztatást a gyermekhalandóságról. A tanulmányt Eszmék a haza egészségügyeinek szervezése körül címmel adta közre 1860-ban. Az 1861-ben közölt Levél Nagykállóból című írásában számadatokkal bizonyította, hogy rendszeres gyógykezeléssel milyen mértékben lehetne csökkenteni egy-egy járvány alkalmával a maláriás rohamok számát és emelni a munkateljesítményt.Az 1876-ban Budapesten megrendezett Nemzetközi Statisztikai Kongresszusra az előkészítő bizottság kérésének eleget téve dolgozatot készített a koleramegbetegedések és a nemzetközi halálozások statisztikájáról, és a tanácskozásokon is részt vett.
Foglalkozott a bába- és az orvosellátás ügyével is. Harcolt a közegészségügy törvényi rendezéséért. Többek között az ő nevéhez fűződik az 1876. évi XIV. törvény, amely a közegészségügy felügyeletét állami feladattá tette. A tbc elleni küzdelem első nagy úttörője volt. 1894-ben a Budapesti Nemzetközi Közegészségügyi Kongresszuson előadást tartott a tüdővész elleni védekezésről. Az ő tervezete alapján jött létre 1905-ben az Erzsébet Királynő Szanatórium Budakeszin. Az első magyar orvos volt, akinek tudományos munkásságára a külföld is felfigyelt, meghatározó kézikönyvek (lépfenéről, tüdőbetegségekről szóló) fejezeteit írta meg. Szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba.
Báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter és Korányi Sándor orvosprofesszor apja. Nevét több közintézmény is viseli, mint például a Korányi Frigyes Gimnázium Nagykállóban, a SOTE Korányi Frigyes Szakkollégiuma, illetve az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet. Az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete az ő emlékezetére 1955-ben megalapította a Korányi Frigyes-emlékérmet, amelyet évenként osztanak ki a tbc elleni küzdelem terén kimagasló eredményt elért orvosoknak.
Születésének századik évfordulója alkalmából, 1928-ban leplezték le a Ligeti Miklós készítette márványszobrát a budakeszi szanatórium parkjában. A SOTE belső klinikai tömbjének udvarán álló szobrát Domonkos Béla készítette 2005-ben. A nógrádgárdonyi Majláth-kastély parkjában álló, márványból készült mellszobra Radó Károly munkája.
Forrás: Bedecs Éva: Korányi Frigyes. In: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk.: Rózsa Dávid. Budapest, 2014, KSH Könyvtár. 406-407. p.
A kép forrása: Hírmagazin
2018.05.19.
