Cangjang Gjaco: Lelked szélfútta madártoll. A 6. dalai láma szerelmes versei

A klasszikus tibeti irodalom a XV–XVII. században érte el virágkorát. Mivel ekkorra megszilárdult a tibeti állam teokratikus jellege, azaz az egyházi és a világi hatalom szoros együttműködésben, a dalai láma kezében összpontosult, nem csoda, hogy a világi irodalmat áthatja a buddhista világlátás. Ennek is betudható, hogy Cangjang Gjaco (1683–1706) költeményeiben a hétköznapi és vallásos témák egyszerre jelennek meg, sőt, sok versében keverednek is.

A tibeti társadalom közel harmada egészen a XX. század közepéig kényszerűségből kolostori életet kellett, hogy éljen. Ebből adódóan, mert földművelő munkájukra nem volt szükség, rendre születtek kezeik alatt a vallásos értekezések, amelyek a hagyományos tibeti irodalom zömét teszik ki. Nem úgy az előkelő családból származó Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma írásai. A szerző, aki a szerelmi költészetben alkotott maradandót, rendszeresen látogatta a fővárosban, Lhászában „A sárkányhoz” címzett fogadó lányait. Versei leginkább a tibeti népdalokhoz állnak közel. Kalandos, örömökben és elmélkedésben gazdag élete 1706-ban ért véget, vélhetően a Tibetre törő ojrát mongolok gyilkolták meg.

A 6. dalai láma versei tömör lényeglátásukkal leginkább a japán haikukra emlékeztethetik a nyugati olvasót. Természetesen a tibeti verselésre jellemző egyedi szótagszámmal és rímnélküliséggel is számolnunk kell, mielőtt belevágunk elolvasásába. Munkáiból kitűnik a hagyományos buddhista gondolkodásmód, hogy az érzéki világ tünékeny káprázat, s ennek érdekes kontrasztja, amikor az ifjú főpap ennek a látszatvilágnak a szépségeihez vágyódik. Sári László tibetológus tudós utószava helyezi megfelelő kontextusba a kötetben megjelenő költeményeket. A kötet egyes oldalait a tibeti fadúcos nyomtatású képek hasonmásaival díszítették. Bátran ajánlhatjuk minden szépséget és lelki épülést kereső olvasónak.

A könyvtárban itt található.